5x16 - Hunt - 2. felvonás

5x16 - Hunt 2. felvonás - By Tortilla

(Lektorálta P-Zso - Ezúton is köszönöm neki :) )

- Megérkeztünk… 

Castle felkapta a fejét, és csak most vette észre, hogy ismét Párizs belvárosában vannak. 
- Itt egy időre meghúzhatjuk magunkat. Csak addig, amíg újabb információt nem szerzünk. 
- Hol vagyunk? 
- Ez egy kis kápolna. A lelkész az egyik régi barátom. 
Kellett némi idő, mire Castle megszokta a kinti vakító napsütés után a kápolna gyengébb fényét. Nem volt nagy, és a berendezése is egyszerű volt, semmi nagyzolás vagy túlzás. Tényleg csak arra szolgált, hogy az emberek betérhessenek, és imádkozhassanak. 
- Beszélek Pierro atyával… 
Castle csak bólintott, majd néhány lépést előresétált, és beült az egyik sor legszélső padjába. Lehajtotta a fejét, két kezét összekulcsolta, és olyat tett, amit tíz éves kora óta nem. Imádkozott. Imádkozott, hogy épségben megtalálja a lányát. Bármit megtett volna érte, és bármilyen áldozatra kész lett volna érte. Ha kell, az életét adja csak azért, hogy Alexist biztonságban tudja. 
Elátkozta magát. Hiszen ott volt a kezében a lehetőség, hogy megtudja, hol rejtegetik Alexist, és ő mégis elpuskázta. Ha nem mellkason lövi a fickót, hanem csak vállon… Vagy lábon… Akkor most lenne valami a kezükben, aminek a segítségével elindulhatnának. De elszúrta. Egyáltalán nem hibáztatta Alexet, hiszen csak védekezett. Neki viszont ott volt a lehetőség, hogy másként cselekedjen. Ehelyett mellkason lőtte az egyetlen informátort, aki segíthetett volna nekik. 
Azon merengett, hogy mi kellett volna másként csinálniuk, és egyre több részletet idézett fel magában, attól a pillanattól kezdve, hogy a másik dzsip is megállt… Ahogy elönti a düh, és ahogy Alex a nevén szólítva állítja meg… 
Itt megtorpant. Nem emlékezett, hogy bemutatkozott volna Alexnek, sőt arra sem, hogy megmondta volna Alexis nevét. A férfi mégis tudta… 
- Richard, bemutatom… 
Alex nem fejezte be a mondatot, mert Castle felpattant, és egyenesen a mellkasának szegezte a fegyvert. Egyszerre volt dühös, frusztrált, de legfőképp bizalmatlan. Itt egy pasas, akiről nem tud semmit, az mégis tud róla mindent. Hirtelen feltűnése sem javított a helyzeten, arról már nem is beszélve, hogy egyetlen egyszer sem mondta, mit is akar valójában. Az öt év alatt – amit a rendőrségen töltött – megtanulta a leckét, miszerint nem bízhatsz meg senki idegenben. 
- Honnan tudod a nevem? És egyáltalán ki vagy te? 
- Már mondtam, én vagyok a jófiú… 
- Hagyjuk a süket dumát! – az írónak kezdett ebből az egészből elege lennie – Vagy megmondod ki vagy, és mit keresel itt, vagy golyót eresztek beléd! 
Alex kiolvasta a férfi tekintetéből az elszántságot, így jobbnak látta, ha színt vall. 
- Az apád vagyok – válaszolta meg a kérdést kiszáradt torokkal. 
- Hogy, mi? – engedte le a fegyvert erőtlenül Castle. 
- Akkor én most magatokra is hagynálak benneteket. 
Castle addig észre sem vette a papot. 
- Pierro, kérlek, hívd fel ezt a számot, és mondd meg Beckett nyomozónak, hol talál minket… – Alex előhúzott egy cetlit a zsebéből, és átnyújtotta azt öreg barátjának. 

*** 

Kate kilépett a Charles de Gaulle repülőtér ajtaján, és azonmód megtorpant. Fogalma sem volt, hogy mitévő legyen, hiszen nem tudta hol találja Castle. A fiúk próbálták beazonosítani a telefonjában lévő GPS alapján, de nem fogtak jelet. Csak abban bízott, hogy Castle talán szerez egy másik telefont, és felhívja, legalább azért, hogy közölje, jól van. 
Tanácstalanul indult el az egyik taxi felé, már épp leintette volna, amikor megszólalt a telefonja. Ismeretlen szám. Dobogó szívvel vette fel. 
- Castle?! 
- Nem, Pierro atya vagyok, de tudom, hol találja a barátját… 

*** 

Castle némán figyelte, ahogy Pierro atya eleget tesz Alex kérésének. 
- Ha eltennéd a fegyvered, annak igazán örülnék. 
- Még csak ki sincs biztosítva – válaszolta hanyagul az író, miközben visszatette az övébe. 
- Elég hihetően játszottál, fiam… – amint kimondta az utolsó szót Alex, már meg is bánta. 
- Richard, ha kérhetem – vetette oda a férfinak – Szóval az apám, mi? 
- Valahogy úgy… 
Az író bizalmatlanul méregette az előtte álldogáló férfit. Részéről akár a dalai láma is lehetett. 
- És miért kéne ezt elhinnem? 
- Bizonyítékot akarsz? – mire Castle csak bólintott. 
- Szóval, anyádat Martha Rodgers-nek hívják, ami a leánykori neve… – Alex úgy sorolta az adatokat, mint egy kisdiák, aki éppen Richard Castle életéből felel. 
- Elég – emelte fel a hangját Castle – Ezt bárki el tudná mondani, aki valaha járt Richard Castle weboldalán. 
- Akkor itt van ez – kapta elő a tárcáját, és vett ki belőle egy régi, még fekete-fehér fotót. 
A képen Martha, ő kisbaba korában és egy férfi, aki nagyon hasonlított a most vele szemben álló fickóra. Annyi, hogy Alexen már fogott az idő vasfoga. 
Az író elvette a képet, és hitetlenkedve bámulta. Megfordította. Egyetlen mondat volt olvasható anyja jellegzetes szálkás betűivel „Az én Alexemnek Richard születésekor. Martha”. Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy a vele szemben álló férfi az apja. 
Castle fejében tömérdek kérdés kavargott egyszerre. Azt sem tudta, melyiket tegye fel. 
- Hol voltál eddig? – bukott ki belőle. 
- Mit akarsz hallani? Hogy milyen nehéz lett volna összeegyeztetni a munkámat egy gyerekkel? – nézett kérdőn a fiára – Hidd el, mesélhetnék egy két dolgot, de erre most nincs időnk… 
- Épp ellenkezőleg – ült le az egyik padba – Amíg Beckett ideér, bőven van időnk bájcsevegni… Tudod, mint apa és fia – a gúny csak úgy sütött a hangjából. 
- Rendben – adta be a derekát Alex – Mit akarsz tudni? 
- Miért most? – nézett apja szemébe Castle, és kiolvasta a választ – Te is benne vagy?! – a hangja reszketett, miközben ismét felpattant. 
- Nem, dehogy – visszakozott amaz megrökönyödve – De miattam vitték el… 
- Tessék? 
- Meg kell értened, az én időmben, ha valaki kémnek állt, nem szállhatott csak úgy ki… Így amikor megtudtam, hogy anyád terhes… 
- Te tudtad? 
- Anyád elmondta. És közösen döntöttünk úgy, hogy kimaradok az életetekből. Belátta, hogy amíg aktív ügynök vagyok, veszélyben lenne ő is, és ami még ennél is fontosabb, te is – mélyet sóhajtott, ahogy felelevenedtek az emlékek – Megbeszéltük, hogy nem mondja el, hová költözik, és hogy soha nem is fogjuk keresni egymást. De ismert… – Tudnod kell, hogy anyád nemcsak egy fellángolás volt, sokkal több annál. Ismertük egymást kívül-belül. Tudta, hogy életem legnehezebb döntése volt titeket elengedni. Így minden hónapban küldött nekem névtelenül egy borítékot abba a postafiókba, amit azelőtt is használtunk, ha el akartuk érni egymást. Soha nem írt, csak képeket küldött, néha-néha egy-egy sorral a hátulján „Richard első lépései” – elhomályosult a tekintete – vagy „Alexis diplomaosztója”. 
- Minden hónapban? 
- Igen. Először haragudtam rá. De aztán ez változott. Szinte már alig vártam, hogy újabb képeket kapjak. Legalább így részt vehettem az életetekben. 
- És soha nem írt? Nem kérdezte, hol vagy? – kérdezte Castle elkerekedett szemmel. 
- Nem, soha. Erős asszony – tette még hozzá csillogó tekintettel. 
- El se tudod képzelni, mennyire – erősítette meg Rick is a nyilvánvalót – De ez még nem válasz arra, hogy mi közöd van Alexis elrablásához. 
- 2011-ben az egyiptomi felkelések idejében az USA szemében szálkát jelentett Ana és a bátyja, és az a radikális csoport, akiknek a tagja volt. A kormányunk úgy vélte, ha megöljük Ana bátyját, akkor megoldódik a gond. 
- Ha levágjuk a kígyó fejét, a probléma is megoldódik, mi? 
- Igen, valahogy úgy. A gond csak az, hogy ez egy olyan kígyó volt, ami ahelyett, hogy megdöglött volna, újabb, még erősebb feje nőtt… 
- És? 
- És Ana megesküdött, hogy bosszút áll azon, aki megölte Hasimot. 
- Azaz rajtad… 
- Nekem viszont egyetlen gyengém van… A családom… 

*** 

Beckett kiszállt a taxiból, és végignézett a kis kápolnán. A maga módján nagyon impozáns volt, mégis egyszerű, hogy senki se érezhesse úgy, hogy nem odavaló. Zsebre dugott kézzel sétált fel, majd benyitott a templomba. Néma csend honolt bent, és csak egyetlen alakot látott az oltár előtt padsorban lehajtott fejjel üldögélni. Még nem szokott teljesen hozzá a szeme a sötéthez, így nem tudta kivenni, ki lehet az. Ahogy közeledett, úgy vált egyre tisztábbá a kép. 
- Castle – érezhetően megkönnyebbült, és gyorsabbra vette a lépteit. 
- Kate – fordult meg a férfi, és magához ölelte a szerelmét – Annyira örülök, hogy itt vagy… 
Kate azonnal észbe kapott, és korábbi dühe és sértettsége azonnal visszatért. 
- Hogy képzelted, hogy szó nélkül eljössz? 
Castle tudta, hogy nem lesz könnyű, azok után, hogy csak úgy faképnél hagyta NY-ban, de egyáltalán nem volt abban a hangulatban, hogy magyarázkodjon. Túl sok mindent történt, és túl sok információt kapott egyszerre. 
- Hallottad, nem?! – emelte meg kissé a hangját, és nézett elszántan farkasszemet a nővel – Az FBI nem akart tenni semmit. Nem gondolhattad komolyan, hogy majd „türelmesen” ülök a babérjaimon, miközben tudom, Alexisnek szüksége van rám… 
- De pontosan ezt gondoltam – szaladt ki Beckett száján, de Castle elszánt tekintetét látva, sóhajtott egy mélyet – Oké, nem gondoltam komolyan… De legalább szólhattál volna, mire készülsz! 
- Azok után, hogy kiselőadást tartottál te is a türelemről? Gondolom megveregetted volna a vállam, és azt mondtad volna, menj csak! 
- Nem éppen. Megpróbáltalak volna lebeszélni. Mint ahogy te is tetted jó pár alkalommal – emlékeztette a nő a „kis beszédeire” Castle-t. 
- Mert aztán rád hatottak a beszédeim? 
Erre már Kate sem tudott mit mondani, így jobb híján csak szem forgatva vette tudomásul, hogy most alul maradt. Amit annyira nem is bánt, jobban örült annak, hogy épségben látja a férfit. 
- Ki az ott Pierro atya mellett? – mutatott a paplak felől érkező két férfi egyikére. 
- Ismered Pierro atyát? – kérdezte Castle, elfeledve, hogy az atya hívta fel Beckettet. 
- Csak telefonból… Szóval? – az író értetlenkedő arcát látva megismételte a kérdést – Ki az a fickó? 
- Nagyon úgy tűnik, hogy az apám… – még mindig nehezére esett kimondani. 
Kate lemerevedett, és egyből a repülőn folytatott telefonbeszélgetés jutott eszébe. 
- Castle, valamit el kell mondanom – száradt ki teljesen a torka. 
- Hogy miatta rabolták el Alexist? – látta Kate tekintetében a meglepetést – Igen, elmondta. 
- És mit keres itt? 
- Állítólag segíteni jött… 
- És hiszel neki? 
- Mivel megölt két arab férfit, aki rám támadt, és engem életben hagyott… – rövid szünetet tartott, és még csak észre sem vette, hogy szavai milyen hatást keltettek a nyomozóban – …így igen. Hajlok rá, hogy higgyek… 
- Jó napot – köszönt először Pierro atya. 
- Atyám?! 
- Beckett, engedd meg, hogy bemutassam Alexander Hayes, nemzetközi titkos ügynököt – nem tudta rávenni magát, hogy a férfi jelenlétében kimondja azt a szót. 
- Alex, ő pedig Kate Beckett a NY-i rendőrségtől. 
A két említett kissé feszengve fogott kezet, és közben kíváncsian méregették egymást. 
- Nagyon jó barátja lehet a fiamnak – Castle-t a hideg rázta ki a szó hallatán – ha ilyen messzire utazott a kedvéért. 
- Ő több mint a barátom – válaszolta meg a ki nem mondott célzást Castle, de nem volt hajlandó mélyebben érinteni a témát. Akárhonnan is nézte a dolgokat, ez a férfi még mindig teljesen idegen volt számára. 
- És mi a következő lépés? – terelte más mederbe a beszélgetést az atya, érezvén a két férfi között feszültséget. 
- Felhívom a fiúkat, hogy találtak-e valamit… – kapta ki a zsebéből Kate a telefont.. 
- Beckett nyomozó odaadná egy pillanatra? – nyúlt a mobilért Alex. 
- Hogyne! – adta oda a készüléket kissé megrökönyödve. 
- Kate! Ne! – Castle próbálta megakadályozni a dolgot, amin Kate igen csak csodálkozott, de már nem tehetett semmit. Alex a földre ejtette a telefont, és többször is rátaposott. Az író lemondóan csóválta meg a fejét. 
- És most hogyan érjem el a társaimat? – kérdezte bosszúsan Beckett, és közben karba fonta a kezét. 
- Pierro majd ad egy bemérhetetlen telefont. Arról felhívhatja őket… 
Az atya erre azonnal a paplak felé indult. A pap távozása után egy szó sem esett a három ott maradt között. Kate továbbra is bosszúsan méregette Alexet, aki úgy tett, mint aki ezt észre sem veszi. Castle pedig egy közeli támfalnak vetette a hátát. 
Amint Pierro atya kinyitotta ismét a paplak ajtaját, mindenki egyszerre mozdult meg. Az atya egy pillanatra megtorpant. Szinte izzott a levegő a kápolnában. 
- A telefon, Beckett nyomozó – nyújtotta át a készüléket, majd néhány lépést hátrált, hogy a háttérbe kerüljön. 
Kate mormogott valamit az orra alatt, ami hasonlított az „ezt nem hiszem el”-re, de azért csak tárcsázott. 
- Esposito, én vagyok! 
- Hangosítsa ki! 
Beckett felkapta a fejét, és a pillantásával ölni tudott volna. Gyűlölte, ha utasítgatják, de azért úgy tett, ahogy azt Alex „kérte”. 
„Azt hiszem, a leendő após sem most fogja belopni magát Kate szívébe” – gondolta az író, akinek küzdenie kellett, hogy elnyomja mosolyát – „Egyetlen ember képes ugyanígy kihozni a sodrába…” – a gondolatra kissé elkomorult. 
- Mi az ördög folyik ott? – hallották Esposito hangját – Mi van a telefonoddal? 
- Gyilkosság áldozata lett – szólt közbe Castle – Az enyém golyót kapott, az övével pedig egy láb végzett. 
- Tessék? 
- Ne is foglalkozz vele – sóhajtott egyet Kate, aki már meg sem lepődött azon, hogy Castle még ilyen helyzetben is képes humorizálni – A lényeg, hogy használaton kívül vannak. Mit tudtuk! 
- Fúúú Castle – vette át a szót Ryan, láthatóan nemcsak Beckették voltak kihangosítva – Az apád egy zseni!... Auuu – némi dulakodás hangját lehetett hallani, majd Kevin folytatta – Szóval hallottatok a Moszkvai robbantásról, aminek egyetlen civil áldozata sem volt, csak és kizárólag az orosz maffia tagjai haltak meg? Vagy Amsterdamról? Ahol egy egész lánykereskedelmet csuktak le egyetlen éjszaka alatt? Mindkettő apád munkája. Eszméletlen egy ürge lehet… 
- Kevin?! 
- Igen? 
- Itt áll ő is… 
- Öhmm… – hallhatóan kereste a szavakat – Jó napot Mr. Hayes. 
- Ryan! 
Castle és Beckett egyszerre kapta fel a fejét a név hallatán, de egyikük se tette szóvá a dolgot. „Ezek szerint többet tud, mint azt gondolnám”. 
- Esetleg a lényegre térhetnénk? – lépett egy lépéssel közelebb Castle a telefonhoz, amit időközben az egyik padra tett Kate. 
- Öhm… Persze… 
- Megtudtuk – vette át a szót Esposito, egy halk csattanás és Kevin méltatlankodó „Auu” felkiáltása kíséretében – hogy Ana már hónapok óta tervezi az akciót. És higgyétek el, ha azt mondom, hogy mindent aprólékosan megtervezett… Az elrablástól kezdve, a Franciaországba szöktetésen át, a menekülési tervig mindent. Egyetlen cél lebeg a szeme előtt – elhallgatott, nem tudta, miként mondhatná el a dolgot, legfőképp úgy, hogy Alex is ott van. 
- Igen tudjuk – sóhajtott egyet Castle – Alexen akarnak bosszút állni. 
- Sajnálom… – Espo ebbe az egyetlen szóba próbált minden együttérzést belepréselni. 
- De miért Franciaország? – kérdezte az író, aki csak azért tudta túltenni a nyilvánvaló tényen, miszerint az apja miatt rabolták el Alexist, magát, mert tudta ezzel csak az idejüket vesztegetik. Ha meglesz Alexis, majd foglalkozik ezzel is. 
- Egyértelmű – mindenki Alexre kapta a tekintetét – Egyiptomban még mindig folynak a lázadások, így ott hamar kicsúszhatnának a dolgok a kezük közül. 
- De miért nem maradtak akkor Amerikában? 
- Mert ott túl nagy lenne a túlerő – válaszolta meg a kérdést most Espo – Olyan terepet akartak, ami mindenki számára egyformán idegen. De legfőképp ahova a jó öreg USA keze sem ér el, vagy legalábbis nem azonnal. 
- Még mindig nem értem, hogy mit akarnak – tűnődött hangosan Beckett – Mármint oké Alexen bosszút állni… 
- A sérült fickót sikerült meggyőzni, hogy többet is mondjon. Miután enyhítettünk a vádakon – Ryan nem láthatta, ahogy Castle keze ökölbe szorul – dalolt mint a kismadár. Alex van mindennek a központjában. Mivel az FBI csak két vagy három nap múlva, miután mindent leegyeztet az ottani Védelmi Minisztériummal, tud csak francia földre lépni, azt várják, hogy Alex magánakció kezd. És felkészülten várják. És végül… Auuu… 
- És végül? – kapta fel a fejét Castle a félbehagyott mondatra. 
- Ez már nem fontos – előzte meg társát Esposito. 
- Dehogynem, hallani akarom. 
Az összegyűlt csapat hallotta, ahogy Espo azt sziszegi társának, hogy „ez is te hibád”, majd fennhangon folytatja. 
- Az arab országokban a legnagyobb büntetés, ha a szemed láttára ölik meg a családodat… És téged pedig életben hagynak… 
Castle-nek kiszáradt a torka, nem jött ki hang a torkán. És csak azt vette észre, hogy Beckett óvatosan a kezébe csúsztatja a kezét, majd megszorítja. 
- Sikerült bemérni az épületet? – kérdezte Alex, akit legalább annyira letaglózott a hír, mint Castle-t. 
- Pontosat nem tudunk, csak egy öt mérföldes körzetet tudunk megadni. 
- Hol? 
- A Saint Ambroise-nál. 
- Ott van egy elhagyatott tízemeletes épület – kapcsolódott be a beszélgetésbe Pierro atya, és tett néhány lépést is a csapat felé – Az általam oltalmazott utcán élő fiatalok beszámolója szerint az elmúlt néhány hónapban nagy volt ott a mozgolódás, és főleg arab férfiakat láttak. Talán az lesz az… 

*** 

Negyed órával később még mindig tartott a telefonbeszélgetés. Sok mindent kellett tisztázniuk legfőképpen azt, hogy csak magukra számíthatnak. Az FBI a hivatalos információk szerint két nap múlva indulhatna útnak, és addig nem tudhatnak semmi biztosat Alexis és Sara biztonságát illetően. Így mindenki úgy látta jónak, ha még aznap támadásba lendülnek. Az egyetlen esélyük a meglepetés lehet. 
- Vigyázzatok magatokra – búcsúzott Esposito, akinek hangján igencsak érződött, mennyire aggódik barátaiért, végül már csak a telefon ütemes búgását lehetett hallani. 
- Pierro – szólította meg az atyát Alex, miután kinyomták a telefont – kellene néhány fegyver. 
A pap csak bólintott, és ismét a paplak felé iramodott. Castle és Beckett elkerekedett szemmel bámult a pap után azon gondolkodva, hogy vajon még mit rejthet az a paplak. 
- Szerintem még kézigránát is van ott valahol elrejtve – jegyezte meg az író, nem is sejtve, hogy az atya még hallja szavait. 
- Gránátot mondtál, fiam? – torpant meg Pierro atya – Van néhány a szekrény mélyén. Igaz, ami igaz, ősrégiek, de még használhatók… 
- Nem, arra nem lesz szükség – válaszolta meg a tátott szájjal álldogálók helyett Alex – Nem szeretnénk az egész kócerájt időnek előtt a levegőbe röpíteni… 
- Értem – indult el ismét az atya, és mintha némi csalódottság is kicsengett volna a hangjából. 
- Mindenképp jönni akartok? – tette fel már nem először a kérdést Alex. 
Az elszánt tekinteteket látva megadóan bólintott. 
- Jobban örülnék, ha itt maradnátok, és csak ketten mennék Pierroval… 
- Egy papot magával vinne, de bezzeg egy rendőrt nem?! – méltatlankodott Kate. 
- Pierrot már régóta ismerem, és… 
- Szerintem nincs ok vitára – lépett ismét melléjük Pierro – hisz már eldöntetett, jön mindenki. 
Mindenki néma ámulattal bámult az atyára, és egy külső szemlélő azt hihette volna, hogy az atya szavai tettek akkora hatást a jelenlévőkre. Holott az igazság ennél sokkal prózaibb volt. Ritkán látni egy papot ennyi fegyverrel. 
- Mindenki kész? – vette a kezébe az irányítást Alex, miután mindenki vett magához egy-egy fegyvert – Akkor indulhatunk is… 
Kiléptek a kápolnából, és jó pár másodpercig hunyorítaniuk kellett, míg hozzászokott szemük az erősebb fényhez. 
- Esni fog – nézett végig Pierro atya az égen, ahol egy fia felhőt sem lehetett látni. 
- Dehogy fog – vágta rá Castle, némileg dacos kisgyerek módjára. 
- Hidd el, fiam, esni fog! 
A kijelentésre Castle csak legyintett, mire a város nyugati partjáról egy óriási dörrenés volt hallható. 
- Oké hiszek magának – adta meg magát az író, mire Kate csak somolygott az orra alatt – Maga mégis csak bennfentes…

Folytatás itt :)