5x15 - Target
5x16 - Hunt 1. felvonás - By Tortilla
(Lektorálta P-Zso - Ezúton is köszönöm neki :) )
Megszólalt a telefon. Castle elővette, majd néhány másodpercig csak nézte, ahogy újra és újra felvillan az „Anya” felirat. Mély levegőt vett, végül megnyomta a zöld gombot.
- Castle – szólt bele.
- Richard, hol vagy? – Martha hangja aggodalomtól csengett.
- Az őrsön vagyok… – rövid szünetet tartott, és bűntudatosan nézett végig a szeme elé táruló látképen… Az Eiffel-toronnyal a háttérben – Beckettel…
- Ne hazudj nekem – csattant Martha hangja – Beckett itt van velem, az útleveled pedig eltűnt. Szóval mi az istenre készülsz?
- Megkeresem a lányomat – és nem vesztegette tovább fölösleges magyarázkodással az időt. Ehelyett kinyomta a telefont, majd elszántan fordult meg, és indult el repülőtér kijárata felé…
***
- Segítséééééééééééég – ordította torkaszakadtából Alexis, miután túltette magát az első sokkon, amit az Eiffel-torony látványa okozott.
Hirtelen érte, amikor egy férfikéz hátulról magához rántotta, majd a kezét a szájára szorította. Nem hagyta magát. Nem hagyhatta magát. Valahogy vissza kell jutnia a telefonhoz, és értesíteni az apját, hogy hol vannak. „Párizs?!” – jutott el ismét a tudatáig – „Szólnom kell neki… Másként, hogy találhatna meg?”.
Kapálózott, ahogy csak tudott, és szerencséje volt. Az ajkát szorító kéz lejjebb csúszott, amit egy pillanat alatt felismert, és megharapta a fickót. A pasas felordított a fájdalomtól, és Alexis egész testét béklyóba fogó karok engedtek. A lány ellökte magát a férfitól, megfordult, és teljes erejéből megcélozta azt a pontot, ami a férfiak gyengéje, amitől az egy újabb ordítás közepette térdre rogyott.
- Te kis ribanc – szűrte a fogai között kínok között a férfi.
Alexis azonnal futásnak eredt, és megcélozta ugyanazt az ajtót, amin néhány perccel korábban kirontott. Vitte a lendület, és az ajtófélfába kellett kapaszkodnia, hogy ne rohanjon neki az ajtó mögötti falnak, és be tudja venni a balkanyart. Próbálta felidézni magában a korábban megtett utat. Amikor elejtette a telefont, jobbra fordult… Nem balra… Nem ment… Egyszerűen nem emlékezett, hogy merről jött.
Így csak futott, amerre a torkában dobogó szíve vitte. Szinte érezte, hogy a korábban letepert férfi, fájdalmát legyűrve követi, de nem mert megfordulni, hogy megbizonyosodjon róla. Az adrenalin vitte. Ide-oda kapkodta a fejét, hogy lássa, merre menjen. Egy aprócska jelet, ami megmutatja a menekülés irányát. És akkor megpillantotta. Néhány méterrel előtte egy kis tábla jelezte, hogy ott nyílik a lépcsőház. Maradék erejét is mozgósította, és elérte az ajtót. Próbálta kinyitni, de az zárva volt. Teljes erejéből rángatta, de az ajtó nem engedett.
- Most megvagy – sziszegte a tetőtéri fickó.
Alexis nem fordult meg. Tudta, ha megteszi, minden ereje elszáll, és nem lesz képes tovább menekülni. Így jobb híján balra fordult, és újból futásnak eredt. Egy újabb hosszú folyosó, aminek nem látta a végét. Egyre gyorsabban szedte a levegőt, de most kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy némi légszomjjal küzd. Jobb oldalt újabb lépcsőház. Nekivetette a vállát, és legnagyobb megkönnyebbülésére az ajtó engedett. Hezitálás nélkül rontott le a lépcsőn, és cseppet sem foglalkozott azzal, hogy mekkora zajt csap.
Az adrenalin dobolt a fülében, és csak a saját és követője lépteit hallotta. Az egyik lépcsőfokot vette a másik után, és csak imádkozni tudott, hogy lent – bárhol is legyen az – találjon egy kiutat. A zsigereiben érezte, ha kijutna az épületből, megmenekülne.
Annyira lefoglalták a gondolatai, hogy nem vette észre a jobbról kicsapódó ajtót, ami majdnem elsodorta. Egy nő lépett ki egy szál cigarettával a szájában, és éppen arról panaszkodott, hogy ebben a „rohadt városban” nem lehet egyetlen épületben sem dohányozni.
Mindketten megtorpantak, és néhány másodpercig mereven bámulták egymást. Alexis amint felfogta mit lát, legszívesebben elsírta volna magát a megkönnyebbüléstől.
- Jól vagy? – lépett közelebb az ismeretlen nő.
- Nem… – dadogta Alexis, úgy kellett kapkodnia a levegőt – Kérem… – nézett könyörögve a nőre – Segítsen…
- Mi történt? – tett újabb két lépést a nő a lány felé.
- Egy férfi – mutatott Alexis a lépcsőre – megtámadott…
- Gyere, most már nem bánthat – ölelte magához megértően, és Alexis hálásan bújt hozzá…
A nő láthatóan csak erre várt. Amint megbizonyosodott benne, hogy a lány feltétel nélkül megbízik benne, azonnal magához rántotta, és kicsavarta a kezét. Alexis fájdalomtól eltorzult arccal ordított fel.
- Ana? – lepődött meg az éppen akkor a lépcsőfordulóban feltűnő tetőtéri pasas, aki részben még mindig az ágyékát fogta.
- Mi van? – nézett rá a nő megvetően – Egy kislánnyal sem tudsz már elbánni?
- Megharapott – válaszolta az tört angolsággal, és láthatóan megbántva.
- Megharapott – ismételte meg Ana affektáltan – Jesszusom, mintha csak óvodában lennénk… – egy mozdulattal a férfi kezébe taszította Alexist – Vidd vissza, és gondoskodj róla, hogy többet ne tudjon megszökni…
- Igenis – szélesen elvigyorodott, miközben erősen tartotta a lányt.
Majd egy hirtelen mozdulattal megfordította, és arcul csapta, mire Alexis elterült a földön, és könnyek szöktek a szemébe. Önkéntelenül is az ajkához kapott, és érezte, ahogy a meleg vér kiserken a szája sarkából. De a fickó nem állt meg. A karjánál fogva talpra rántotta, és megismételte a mozdulatot, mire a lány ismét a földön találta magát.
- Abdul – csattant Ana hangja – Egyenlőre élve kell!... Mindkettő!
***
- Az istenit, Castle! – csapott ingerülten a kormányra Beckett, miközben tövig nyomta a gázpedált – Mit művelsz?!
Két dolog volt, amiért dühös volt a férfira. Egy, mert meggondolatlanságával most már nem csak egy, hanem két ember miatt kellett aggódnia. Kettő, hogy nem bízott benne annyira, hogy elmondja, mire készül. És mindemellett magára is dühös volt, hiszen látnia kellett volna a jeleket. A jeleket, amik szinte már az orra előtt voltak, mégsem vette őket észre. Ez van akkor, ha már nem objektív az ember. A nyilvánvalót sem veszi észre. Pedig minden az orra előtt játszódott le.
- És most mi lesz? – nézett kérdőn Harrisre Castle – Mikor indulunk?
- Szükségünk van még időre – válaszolta az ügynök, jól tudva, mi lesz a reakció – Túl nagy a bemért terület, arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi protokoll nem engedi, hogy hívatlanul beállítsunk…
- Mennyi idő? – csattant fel az író, akinek kezdett elege lenni a mellébeszélésből.
- Egy nap…
- Egy nap?! – hitetlenkedett – A lányomnak – ránézett Sara szüleire – A lányoknak nincsen egy napjuk. Nekik most kell a segítség!
- Azzal segíthetünk a legtöbbet, ha türelmesek vagyunk…
- Menjen a pokolba – csapta le az asztalra Castle a kezében lévő papírt, majd az ajtó felé sietett.
Beckett asztalához ment, felkapta a kabátját, és a lépcső felé vette az irányt.
- Castle – szólította már meg vagy harmadjára Beckett.
- Mi van? – vetette oda ingerülten a nőnek, miközben szembefordult vele. A nő szemében egy pillanatra felvillanó fájdalmat látva azonnal megbánta kirohanását – Ne haragudj… Én csak… – lesütötte a szemét, és közben elmorzsolt egy könnycseppet is.
- Megértem – válaszolta Kate, miközben próbálta rendezni az arcizmait, és elrejteni az iménti megbántottságát – De Harrisnek igaza van… – Egy pillanatra elkapta a férfi tekintetét – Minden emberünk azon dolgozik, hogy közelebbit is megtudjon, vajon hol rejtegethetik Alexiséket – megfogta a férfi kezét, és gyengéden végigsimított rajta – és egy másik csoport pedig azon, hogy minél hamarabb Franciaországba repülhessünk… Ha türelmesek vagyunk…
Az író számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Minden erejére szüksége volt, hogy ne rántsa ki a kezét Kate kezéből. „Itt papol a türelemről, miközben mindketten tudjuk, hogy ő sem az a türelmes típus”, de ehelyett fennhangon csak ennyit mondott.
- Igen tudom, Kate – szorította meg remegő kézzel a nő kezét – De Alexis… A lányom veszélyben van…
- Tudom – suttogta a nő, miközben átölte az írót.
- Most mennem kell – bontakozott ki az ölelésből – Anya – folytatta látva Beckett kérdő tekintetét – már biztosan tudni szeretné a fejleményeket.
- Igazad van. És hidd el, minden rendben lesz.
Kate egy csókot adott a férfi ajkára, aki azt csendben tűrte. Nem mozdult, nem viszonozta, és még csak át sem ölelte a nőt, ehelyett csak egy dolgon járt az esze. „Beckettnek igaza van! Minden rendben lesz…”
- Látnom kellett volna a jeleket – csapott ismét egy jókorát a kormányra, amitől inkább csak a keze fájdult meg, de cseppet sem enyhült sem az aggodalma, sem pedig a dühe.
Végre elérte a kapitányságot, de egyetlen szabad hely sem volt. Pontosabban egy, amiből éppen most állt ki egy járőr kolléga. Egyike lehetett a legóvatosabb tiszteknek, mert még a csiga is hamarabb kiállt volna.
- Mi lesz már?! – feküdt rá a dudára Beckett, annak ellenére, hogy jól tudta, ezzel semmit nem old meg.
***
Castle kilépett a verőfényes napsütésbe. Ha mások lettek volna a körülmények, talán még élvezte is volna. Napsütés, Párizs… Már csak Kate kellene, és minden a helyére kerülne… „Ha mások lennének a körülmények” – ismételte meg magában, és leintett egy taxit.
Fogalma sem volt, hogy mihez fog most kezdeni. Egyáltalán abban sem volt biztos, hogy jó ötlet volt egyedül elindulnia. Nem azt bánta, hogy elindult. Hogy bánhatta volna, hiszen a lányáról van szó, akinek segítségre van szüksége. És ha az FBI, a rendőrségről már nem is beszélve, nem tesz semmit, akkor majd cselekszik ő. De jó lett volna, ha jön vele valaki, aki hideg fejjel képes gondolkodni. Bármennyire is biztos volt a döntésében, miszerint Alexis után kell jönnie, azért tudta azt is, bizonyos esetekben a szíve felülkerekedhet józan eszén…
Szerette volna, ha itt van Beckett, de amit mondott a kapitányságon feldühítette.
- Türelem – szállt be az éppen előtte lefékező taxiba – Még ő papol nekem türelemről. Hiszen hezitálás nélkül elrepült L.A-be, pedig akkor „csak” a tanáráról volt szó…
- Tessék?
A hangra egy pillanatra összerezzent.
- Én csak kicsit érteni angol…
„Levegő kifúj, és lassan megnyugszunk” – és a gondolatot tettek is követték. Enyhén szólva kezdett paranoiás lenni, ami lássuk be nem a legjobb dolog jelen pillanatban, amit ráadásul nehezít, hogy egy vadidegen országban és környezetben van.
- Hahó – fordult hátra a sofőr – Vagy menni utazni, vagy kiszállni.
- Öhm – köszörülte meg a torkát – az Eiffel-toronyhoz – adta ki kissé bizonytalanul az utasítást.
Van egy francia barátja, akivel még a Storm könyvek fénykorában ismerkedett meg. Egy volt Interpolos, aki tartozik neki egy szívességgel.
Hátradőlt, és a fejét az ülésnek támasztotta. Gondterhelten masszírozta meg a fejét, és csak imádkozott, hogy időben érkezzen. Túlságosan is élénken élt még az emlékezetében Liam Neeson, Elrabolva című filmje…
Mindeközben az ősz hajú fickó napszemüvegben és baseball sapkában – aki mindvégig követte az írót – a legközelebbi Peguet-hoz lépett, körbesandított, mikor meggyőződött róla, hogy nem látja senki, betörte az ablakát. Beszállt, lekapta a kormány alatti műszerfal műanyagfedelét, elvágta az indításhoz szükséges madzagokat, végül egymáshoz érintette a két drótot. Mindeközben folyamatosan óvatosságból a járókelőkön tartotta szemét, no meg a taxin, ami éppen most érte el a körgyűrűt.
Harmadik próbálkozására végre halk duruzsolásba kezdett a motor, mire erősen összekötötte a drótokat, és gázt adva a taxi nyomába szegődött.
***
Beckett türelmetlenül toporzékolt a liftben, várva, hogy elérje az emeletüket.
- Mit szólt Castle a fejleményekhez? – kérdezte Espo, mikor Kate az asztalához ért – Azt hittem, ha ezt meghallja azonnal ide fog jönni – közben elhajolt Beckett mellett, hogy megbizonyosodjon róla, az író valóban nem követi őt.
- Nem volt alkalmam elmondani neki – vágta le az asztalára a kulcsait.
- Hogy hogy? – nézett fel most már Ryan is.
- Őurasága úgy döntött, hogy elrepül Franciaországba – szűrte a fogai között – Egyedül – tette még hozzá, csak hogy világos legyen mindenkinek.
- Ez azért érthető…
Esposito meglepetten, Beckett dühösen meredt Kevinre.
- Mégiscsak a lányáról van szó…
- Egy önfejű, konok, meggondolatlan alak – mondta ki Kate, ami már azóta kikívánkozott belőle, hogy megtudta, Castle Párizsba ment.
- Mondja ezt egy olyan ember, aki a jelvényét kockáztatta azért, hogy megtalálja az anyja gyilkosát…
Kate vissza akart vágni, de tudta, társának igaza van, így jobb híján csak fújt egyet.
- Nesze – dobta a férfinak a telefonját, aki erre csak kérdőn nézett rá – Nem vagyok abban az állapotban, hogy elmondjam neki a fejleményeket – azzal elviharzott a pihenő felé.
***
- Tíz ötven lesz – fordult hátra a sofőr, mire Castle tizenkét dollárt dobott az anyósülésre – Euró, haver – amit még megtoldott egy jelentőségteljes pillantással is, arra célozva, hogy az európai fizetőeszköz hónapok óta jobb, mint az amerikai.
- Így már jó lesz? – kérdezte kissé élesen az író, miközben egy újabb tíz dollárost dobott a sofőrnek.
- Megteszi – vigyorodott el a taxis – Érezni jól magát Párizsban – szalutált, majd elhajtott.
Castle zsebre dugott kézzel indult el az Eiffel-torony lábához, és ahelyett, hogy a látványosságban gyönyörködött volna, a tömeget kémlelte.
Megcsörrent a telefonja. A kijelzőn Kate képe jelent meg. Jelen pillanatban nem akart vele beszélni, így hát kinyomta. De alig tette ismét zsebre a készület, az újra megszólalt.
- Végülis nem halogathatom az örökkévalóságig – sóhajtott egy mélyet, majd a füléhez emelte a telefont – Castle.
- Haver, hallom kiruccantál Európába…
- Hol van Kate? – a legrosszabbtól tartott.
- Éppen nincsen beszélő vi…
Dulakodás hangját vélte hallani, mire a pulzusa az egekbe szökött.
- Az van – hallotta Beckett dühös hangját, mire megkönnyebbülten fújt egyet „Azaz átkozott paranoia” – hogy te egy öntelt, önző, konok…
Újabb dulakodás, némi hangfoszlánnyal megfűszerezve. „Ezzel nem segítesz” meg, hogy „Jobb, ha én beszélek vele”.
- Szóval – ismét Kevinnél volt a telefon – éppen nincsen beszélő viszonyban veled – rövid szünet – Vagy inkább vegyük úgy, hogy jobban jársz, ha nincsen beszélő viszonyban.
- Értem – jelen pillanatban nem futotta többre.
- A lényeg, hogy vannak fejlemények.
Az író erre azonnal felkapta a fejét.
- Igen?!
- Harris emberei kiderítették – érezhetően halkabbra vette a hangját – hogy egy szélsőséges arab csoportról van szó, akiknek a célja, hogy elősegítsék egy Ana Ahti nevű nő hatalomra kerülését, akitől az ország fellendülését várják. Úgy tudjuk, hogy ő áll azon tüntetések mögött, amelyek még 2011-ben törtek ki Kairóban az akkori elnök, Mubarak távozását illetően.
- És mi köze ehhez Alexisnek?
- Neki semmi, viszont Sara El-Masrinak már annál több. Ugyanis az apja az egyik legnagyobb támogatója volt Mubaraknak, és miután 2011-ben lázadások törtek ki, az ő lába alatt is forró lett a talaj. Részben ezért is…
- …hagyta el az országot – fejezte be a mondatot Castle, miközben ökölbe szorult a keze, hogy Alexis csak azért került bajba, mert El-Masrinak politikai ambíciói vannak – Még valami?
- Még nincs, de rajta vagyunk az ügyön.
- Már ez is valami…
- Amint többet megtudunk valamit, hívlak!
- Kevin! – szólt bele még az utolsó pillanatban Castle, mielőtt még az letette volna a telefont – Köszönöm.
- Ne nekem! Beckett volt, aki kiszedte a fejleményeket Harrisből.
- Mondd meg neki… – rövid szünetet tartott. Már rég megbánta, hogy egyedül jött, kihagyva belőle Kate-t. De most már mit is mondhatna neki? – Köszönöm – végül csak ennyire futotta.
Kinyomta a telefont, és zsebre dugta, végül ismét a tömeget kezdte el újra kutatni. Ekkor egy kéz ütögette meg a vállát, mire a szíve majd kiugrott a helyéről.
- Rossz a lelkiismeretünk? – nevette el magát egy ismerős női hang.
- A frászt hoztad rám Marie – de azért magához ölelte a nőt.
- Azt vettem észre – egy kicsit eltolta magától az írót – Nem változtál semmit…
- Te is jó nézel ki – mosolyodott el önkéntelenül is Castle – Ugyanaz a gyönyörű és mosolygós nő vagy, mint tíz éve.
- Most csak hízelegsz…
- Nem, egyáltalán nem. Ha Alexis látna… – ekkor kapott csak észbe, hogy miért is vannak itt. Nyelt egyet – Segítened kell! – szinte már kétségbeesetten nézett a nőre.
- Gyere, sétáljunk – bökött a nő a torony felé, és közben aggodalmasan mérte végig a férfit. Soha nem látta még ilyennek, pedig egy időben jól ismerték egymást. Olyannyira jól, hogy még Alexist is bemutatta neki – Mi történt?
- Alexist elrabolták…
A nő döbbenten torpant meg egy pillanatra, és Castle csak néhány másodperces késéssel vette ezt észre.
- Hogyan?
- Ismersz egy Anwer El-Masri nevű fickót?
- A Mubarak kormány egyik legnagyobb támogatóját ki ne ismerné… – rövid szünetet tartott Marie – Csak azt ne mondd, hogy ő…
- Nem, dehogy – vágott elébe Castle – Az ő lánya volt a célpont… Alexis… Alexis csak rosszkor volt rossz helyen.
- És miben segíthetek én? Csak mert Egyiptom nem éppen az én szakterületem.
- Idehozták őket… Marie, Párizsban tartják valahol fogságban a lányomat. És arra gondoltam, hogy te talán tudsz valamit, hogy vannak-e mozgolódások arab csoportokat illetően – a nő sokáig habozott, mire az író könyörgőre fogta – Te vagy az egyetlen reményem…
***
Abdul a karjánál fogva rángatta vissza a legfelső emeletre Alexist, miközben vélhetően arabul káromkodott. Alexisnek sajgott mindene. A férfi ütésétől úgy érezte, hogy az egész arca a kétszeresére dagadt, ráadásul még mindig szivárgott a szája sarkából a vér. A két eséstől pedig mindkét könyökét beverte, így nem csak a feje akart majd szétszakadni, hanem a karja is. Legszívesebben elsírta volna magát, de nem akarta megtenni azt a szívességet Abdulnak, hogy sírni lássa, így csak tartotta magát, és közben abban reménykedett, hogy legalább Sara-nak sikerült elmenekülnie. Akkor talán van esély arra, hogy segítséget hozzon.
Elérték a zárkájuk ajtaját, és Abdul durván belökte a lányt, mire Alexis harmadszor is a földön kötött ki. Jó néhány percbe beletelt, mire hozzászokott a kintihez képest gyengébb fényhez. Felkönyökölt és körbenézett, és ekkor ütötte meg a fülét az apró nesz. A hang irányába kapta a fejét, és ekkor az utolsó reménysugár is szertefoszlott… Sara a sarokban a térdei közé hajtott fejjel halkan sírdogált.
Egy könnycsepp jelent meg az ő szemében is. Sara volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatott. Ő volt az egyetlen, aki segítséget hívhatott volna, az egyetlen, aki értesíthette volna az otthoniakat, hogy hol vannak. Hiszen honnan is tudhatná az apja, hogy hol is vannak ők?!
Eszébe jutott, hogy mennyire ki volt akadva az apjára, amikor az GPS-t telepített a telefonjára, csak hogy tudja, hol jár. Milyen jó lenne tudni, hogy még mindig megfigyeli őt… De most úgyis mindegy lenne, hiszen nem volt nála a telefonja. Valószínűleg valahol New York egyik koszos utcáján lehet, hacsak nem már megtalálta egy hajléktalan, és pénzzé nem tette.
Nagy nehezen felállt, és ő is lekuporodott az egyik sarokba. A térdeit felhúzta, két kezét rájuk fektette, végül a fejét ráhajtotta a kezeire. Újabb könnycsepp jelent meg a szemében, amit azonnal ki is törölt. Mire jó a sírás? Hiszen már úgyis mindegy. Itt fog meghalni… És csak örülhet, ha végül valahogy megtalálják a testét, és legalább a családja tisztességesen el tud tőle búcsúzni. Az apjára gondolt és Martha-ra… És azt kívánta, bárcsak…
***
- Nem sokat tudok – válaszolta Marie megadóan. Sokat köszönhetett az írónak, és úgy érezte legalább annyival tartozik neki, hogy elmondja, amit tud.
- Bármi segíthet…
- Mióta mozgolódni kezdett Egyiptom, azóta Franciaországban is nagyobb mozgás figyelhető meg az arab csoportokat tekintve. De persze nem tehetünk egyebet, mint hogy megfigyeljük őket... – rövid szünetet tartott, majd egy mély sóhaj közepette folytatta – Egy dolgot meg kell ígérned! – nézett komolyan az íróra.
- Bármit…
- Az állásommal játszom, amikor mindezt elmondom neked, szóval bármit is hallasz most, nem tőlem tudod.
- Ez nem is kérdés…
- És még valami!
- Igen?
- Információt adhatok, de máskülönben nem tudok segíteni…
- Megértem – bólintott a férfi, aki pontosan tudta, mit jelentenek a nő szavai. Tömören a lényeg, csak magára számíthat.
- Szóval az elmúlt egy hónapban egy szélsőséges arab csoport, amelyik vélhetően ugyanaz, mint akikről te is beszéltél többször is ki- és belépett az országba. Legutóbb éppen tegnap, amikor külön engedéllyel két nagy ládát is behoztak, ami állításuk szerint csak két igen ritka tigris, akiket a párizsi állatkertnek ajánlanának fel. Ez azért is furcsa, mert utánajártunk, és az állatkert semmit nem tud a dologról.
- Abban hozhatták át a lányokat…
- Lehet, de biztosat nem tudhatunk…
- Tudjátok, hol vannak most?
- Igen. Egy Párizs melletti kis tanyán rendezték be a főhadiszállásukat.
- De az FBI szerint a jelet Párizsból fogták…
- Nézd! Lehetnek máshol is rejtekhelyeik. Sőt jobban belegondolva az lenne a logikus, ha nemcsak egy helyre csoportosulnának. Sajnos ennél többet nem mondhatok.
- Már ez is több, mint a semmi. A pontos cím?
***
Beckett dühösen meredt Espositora, aki nem engedte a Ryan közelébe.
- Hagynod kellett volna, hogy beszéljek vele?
- És minek, hogy a fejéhez vághass még több jelzőt? Ezzel csak az idődet és az övét is vesztegetnéd – látta, hogy Beckettet cseppet sem hatotta meg – Ráadásul az ilyet jobb elintézni személyesen. Akkor, amikor én is ott vagyok… Csak hogy láthassam az arcát, amikor mindezt a fejéhez vágod – és mindeközben láthatóan távolba révedt a tekintete.
Erre Kate csak vállon ütötte a férfit – mire az méltatlankodva annyit kérdezett, hogy „most mi rosszat mondtam?” – és ismét csak elviharzott, de most nem a pihenőbe, hanem a nyomozásra kijelölt szobába.
Amint belépett, mindenki elhallgatott, amit furcsának is talált.
- Nyomozó beszélnünk kell! – nézett rá jelentőségteljesen Gates, és már tuszkolta is ki őt a teremből.
- Mi történt?
- Harris újabb információt tudott meg, ami cseppet sem fog tetszeni…
- Mi az újabb fejlemény? – korábbi dühe egy pillanat alatt szertefoszlott.
- Megtudtuk, hogy nem Sara volt a célpont…
- Hát akkor? – de már a válasz elhangzása előtt tudta a választ, mire összeszorult a szíve.
- Alexis.
- De miért? – csak ennyire futotta.
- Még nem tudjuk. De Sara testőrének felvételeiből egyértelműen kiderült, hogy az arabok Alexist akarták elrabolni, és Sara volt az, aki rosszkor és rossz helyen volt.
- És most mit fogunk…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert Mr. El-Masri rontott be a kapitányságra.
- Hol van? – tajtékzott a dühtől, és senki nem tudta megállítani – Hol van Mr. Castle? Hadd nézzek szembe azzal a férfival, aki miatt elrabolták a lányomat… Ki tudja milyen fanatikusok, és hogy miért!
- Anwer! – próbálta megragadni a karjánál fogva a felesége – Ezzel nem segítesz!
- A lányomat akarom! – rogyott térdre a férfi, és temette a kezébe az arcát – Én csak a lányomat akarom…
- Tudom, Anwer – térdelte le a férje mellé Lina, és karolta át a férfit – Hidd el! Én is ezt szeretném…
***
Castle egy százdollárost dobott a taxi anyósülésére, ami jóval több volt, mint a tényleges viteldíj, de nem volt nála kisebb pénz, a sofőr pedig nem tudta – vagy inkább nem akarta – felváltani azt. Az író jobbnak látta, ha nem forszírozza a dolgot, hisz jelen pillanatban nem a pénz volt a legfontosabb.
Rápillantott a papírra, és ellenőrizte, hogy jó helyen van-e. Jóval a megadott cím előtt szállt ki a taxiból. Még véletlenül sem akart mást is bajba sodorni. Még egyszer ellenőrizte a címet, majd zsebre vágta a cetlit, és elindult egy kis földúton.
Fogalma sem volt, mit fog csinálni, legfőképp mivel még csak fegyvere sem volt. De úgy érezte, minden jobb, mintha csak várná ölbe tett kézzel a szerencséjét. Mi történhet legrosszabb esetben? Legfeljebb elkapják őt is. Akkor legalább láthatná Alexist.
Egy fekete dzsip közeledett, mire megtorpant, és legnagyobb meglepetésére a kocsi ahelyett, hogy tovább ment volna megállt, és kiszállt – ahogy az író meg tudta állapítani – egy arab fickó. A félelem megsokszorozódott, és az adrenalin elárasztotta az ereit.
- Mit keres maga itt? – hallhatóan törte az angolt.
- Én csak… – úgy érezte, nem túl jó ötlet a képébe vágni, hogy „csak a lányomat keresem”, így az első dolgot mondta, ami az eszébe jutott – Eltévedtem…
- Amerikai mi?
- Valahogy úgy – próbált egy mosolyt erőltetni az arcára – Esetleg telefonálhatnék egyet a tanyáról? – mutatott abba az irányba, amerre a házat sejtette – A mobilom lemerült…
A magasba emelte a telefont, hogy a férfi is lássa igazat mond, de legnagyobb pechére, az éppen akkor szólalt meg. El is átkozta azt, aki éppen akkor hívta.
A fickónak se kellett több, és előkapta a félautomatáját a kocsiból.
- Eltévedt, mi? – kérdezte az gúnyosan.
- Higgye el, én is jobban örültem volna, ha csak eltévedtem volna…
Lövést hallott, mire automatikusan összerezzent, és várta, hogy a fájdalom átjárja a testét. Ehelyett csak a félautomatás férfi terült el a földön. Végigtapogatta magát, hogy tényleg sértetlen-e, és áldotta a szerencséjét. Nem jutott el a tudatáig, mit jelent az, hogy az arab a földön fekszik holtan.
Lépések zaját hallotta, mire felkapta a fejét. És végre leesett neki, hogyha az arab meghalt, akkor másnak is kell itt lennie. Ráadásul fegyverrel. Megpróbált elfutni, de már késő volt. Az ősz hajú, napszemüveges fickó fegyverrel a kezében jött. Így jobb híján, ismét csak megtorpant, és várta, hogy az ismeretlen fejezze be azt, amit az arab elkezdett.
- Ha azt akarnám, hogy halott légy, már az lennél – lépett el a még mindig sután álló író mellett az ismeretlen, és a kocsi felé indult.
- Én már láttalak valahol!
Nézte meg alaposabban Castle a fickót, és azon törte a fejét, hogy vajon honnan olyan ismerős. A szemét nem látta az azt eltakaró napszemüveg miatt. Több napos borosta arról árulkodott, hogy jó régóta nem volt ideje olyan apróságokra, mint a borotválkozás. Láthatóan kiismerte magát a fegyverek között, hiszen nem kis távolságból szedte le a pasast. Ami egyébként cseppet sem nyugtatta meg az írót.
- Azon meglepődnék.
- Tudom már – azonnal beugrott a videó felvétel, amit még NY-ban látott – Te voltál az, aki olyan hirtelen eltűnt a farmról…
- A barátaid egész jók voltak ott!
- Te tudod, mi folyik itt? – kerekedett el az író szeme – Tudod hol a lányom?
- Mennünk kell!
- Hová?
- A tanyára, hova máshova! Gyerünk szállj be a kocsiba!
- Nem, dehogy szállok, amíg nem mondod el, mi folyik itt.
Ekkor már másodszor szólalt meg a telefonja.
- Beckett. Annyira örülök, hogy hívsz – könnyebbült meg, hogy végre egy ismerős hangot hall.
- Castle. Alexis elrablása nem baleset, ő volt a célpont. Bántani akarják.
- Hogy, mi?
Ekkor ért mellé az ismeretlen fickó, kikapta a kezéből a telefont, a magasba dobta, és még a levegőben szétlőtte.
- Mit művelsz?! – Castle alig jutott szóhoz a döbbenettől. A fickó kifejezetten jól bánt a fegyverekkel, ami még inkább megrémítette az írót – Épp telefonáltam...
- A telefonod egy időzített bomba… Általa bármikor ránk találhatnak… És most szállj be a kocsiba.
- Dehogy szállok!
- Ne legyél idióta! Én a jófiú vagyok!
- Csak nem bíznom kéne benned?
- Életben hagytalak, nem? Mit akarsz csinálni? Itt maradsz a halott pasas társaságában?
- Legyen – adta be a derekát az író – Jobb ötletem úgy sincsen…
***
- Castle, hallasz? – Beckett hangja egyre ingerültebben csengett – Castle!
A telefon süketen búgott, mire Kate újratárcsázta a számot. „A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható” – ez volt az egyetlen olyan mondat, amit még véletlenül sem akart hallani. A női hangra összeugrott a gyomra, és a legrosszabbtól kezdett tartani. Nem tudta biztosan, de mintha a vonal megszakadása előtt, lövést hallott volna…
- Utána kell mennem – nézett két társára, akik várakozóan néztek rá – De fedeznetek kell Gates előtt – nem látta, ahogy a két előtte álló férfi rázza a fejét.
- Miért is kéne fedezni magát?
Beckett gyomra a korábbinál is kisebbre ugrott össze. Mielőtt még megfordult volna, azért vetett még egy szúrós pillantást két társára.
- Asszonyom?
- Ne asszonyozzon itt… Szóval miért is kellene fedezni magát?
- Megszakadt a vonal, és már ki sem csörög – tette félre minden óvatosságát – utána kell mennem.
- Menjen!
Kate döbbenten meredt elöljárójára.
- De jól jegyezze meg, amit most mondok – „Most jön a fekete leves” gondolta Kate – Ha bármelyikük vissza mer jönni Alexis nélkül, én magam fogom elintézni, hogy Castle-t innen kirakják, maga pedig visszamehessen közlekedési rendőrnek! Megértette?
- Igen, Asszonyom.
Miután a kapitány visszament az irodájába, a három nyomozó döbbenten meredt egymásra. Ezt egyikük sem gondolta volna róla...
***
Castle hiába kérdezgette a kocsiban mellette ülő férfit, az úgy tett, mint aki egyszeriben megsüketült és megnémult volna.
- Mi tudsz a lányom eltűnéséről? Egyáltalán hogy kerülsz ide? Mit tervezel?
De minden hiába, úgy, mintha csak a falnak beszélne.
- Egyáltalán ki vagy te? – tette fel az újabb kérdést, és legnagyobb meglepetésére a fickó végre megszólalt.
- Szólíts csak Alexnek. De most már örülnék, ha végre elcsendesülnél – mindeközben óvatosan leparkolt a tanyaház előtt – Te kint maradsz, amíg én bent körülnézek.
- A nagy francokat – az író hangja legalább olyan elszánt volt, mint a tekintete.
- Van nálad fegyver?
- Nincs.
- Akkor eldöntetett! Kint maradsz.
Castle dühösen fújt egyet, miközben Alex kiszállt, és a kezében a félautomatával elindult a ház felé. „Látnom kell, mi van odabent!” – és dühösen kotorászni kezdett a kesztyűtartóban, és legnagyobb örömére talált egy pisztolyt tele tárral. Kiszállt, és Alex nyomába eredt, aki már a házban lehetett, ugyanis Castle nem látta már sehol sem.
Az író a fegyvert a föld felé tartva, kissé meggörnyedve, oldalazva indult el a tornác felé. Amikor elérte az oldalát, megkönnyebbülten vetette hátát a ház falának. Mielőtt belépett volna, még egyszer körülnézett, majd óvatosan belökte az ajtót, és két lépéssel az előszobában találta magát. Nem hallott semmi zajt, így beljebb merészkedett, és a legelső alkalommal jobbra fordult. Óvatlan volt, és rálépett egy műanyag flakonra, ami úgy zúzta szét a csöndet, hogy még az író szíve is majd kiugrott a helyéből. Hát még amikor egy fegyver kattanását hallotta a háta mögött.
- Mi az istent csinálsz? Le is lőhettelek volna?! – támadt neki Alex.
- Nem gondoltad komolyan, hogy én majd kint ülök, amíg te itt bent vagy!
- Ami azt illeti, pontosan ezt gondoltam, legfőképp mivel nincs fegyvered.
- Tévedsz – emelte magasba a kezét Castle – Volt egy a kesztyűtartóban…
- Mázli, hogy a rossz fiúk mindig kiszámíthatók, mi? – csak úgy sütött a gúny Alex hangjából.
Castle-nek valahonnan ismerős volt ez a fajta szarkasztikus stílus, de nem tudta hova tenni.
- Találtál valamit? – terelte inkább másfelé a beszélgetést.
- Nem! Semmi használhatót. Ez csak az egyike lehet a búvóhelyeiknek.
- Akkor most mit fogunk…
Castle elhallgatott, és hegyezte a fülét. Motorzúgást hallott, ami semmi jót nem ígért. Alexre nézett, aki csak bólintott, hogy ő is hallja. A kezével intett, hogy menjenek közelebb az ablakhoz. Kilestek a fedezék mögül, és egy ugyanolyan fekete terepjárót láttak, mint amivel ők is érkeztek. Két arab fickó szállt ki belőle nevetve.
- És láttad Abdul képét, miután az a kis vöröske tökön rúgta?
- Ááá azt sosem fogom elfelejteni… A kiscsaj pedig azt, amit Abdultól kapott – vihogott a második pasas teli szájjal.
Az író azonnal tudta miről beszélnek, és elöntötte a keserű düh. Már épp ki akarta ütni az ablakot, hogy tüzet nyisson rájuk, amikor Alex megragadta a karját.
- Richard, ne! – sziszegte halkan a férfi – Ezzel nem kerülnél közelebb Alexishez.
Castle minden önuralmára szüksége volt, hogy eleget tegyen a kérésnek. Tudta, igaza van Alexnek, mégis nehezére esett megfékezni magát. Talán ez is volt az oka annak, hogy nem figyelt fel arra, hogy Alex a nevén szólította, sőt mi több a lánya nevét is tudta.
A két arab mit sem sejtve közeledett a házhoz.
- Damir már itt van – bökött a magasabbik a másik dzsipre.
Castle most örült csak igazán, hogy mielőtt még beszálltak volna a kocsiba, elhúzták az útból a halott fickót. Így náluk a meglepetés előnye.
- Damir! – vágták ki a ház ajtaját – Ana azt kérdezi, hogy miért nem indultál el még?
Alex a szájára szorított kézzel jelezte, hogy Castle még véletlenül se szólaljon meg, és közben az ajtóhoz osont.
- Damir?! – egyre közeledett a hang, végül kitárult az ajtó, és belépett rajta az alacsonyabbik.
Egy pillanatig farkasszemet nézett az íróval, majd az övében lévő fegyverért kapott. Nem volt ideje célozni, mert Alex teljes erejéből rávágta az ajtót, majd a fickó kezéért kapott, csavart rajta egyet, mire az elengedte a fegyvert. Alex közelebb rántotta magához a férfit, majd először gyomorszájon, végül pedig arcon vágta. De az jól bírta, és ahelyett, hogy eszméletlenül rogyott volna össze, a harmadik ütést már kivédte, és most rajta volt a sor, hogy üssön. A balhorog talált, a jobb viszont mellé ment.
Castle földbegyökerezett lábbal figyelte az eseményeket, és mozdulni sem tudott. Az utolsó pillanatban pillantotta meg az éppen akkor érkező másik arabot, aki vélhetően a dulakodás zajára figyelt fel. Az író már csak azt látta, hogy az arab Alext veszi célkeresztbe.
Az írónak fogalma sem volt, hogy milyen indíttatásból cselekedett. De azonnal célzott, majd lőtt. Mire az arab a mellkasához kapva, holtan esett össze.
A lövés után újra a dulakodó párosra emelte a tekintetét, akik időközben az ablakhoz kerültek. Már éppen indult segíteni Alexnek, amikor a férfi kivédett egy újabb ütést, és még ugyanazzal a lendülettel bevitt egy jobb horgot, mire az arab megtántorodott. Alex ezt kihasználva gyomorszájon rúgta a fickót, mire az kirepült az ablakon keresztül a tornácra.
- Már nem olyan könnyű, mint régen – fújtatott az idősebb férfi – De legalább dalolni fog…
- Azt nem hiszem – válaszolta az író, aki úgy érezte, hogy az utolsó reménysugár is szertefoszlott – Meghalt!
- Egy kis üvegszilánktól? – lépett most már Alex is közelebb.
- Inkább a hátából kiálló fél ablakkerettől… – nézett végig a halott pasason, akinek a hátából egy, hajdanán az ablakot alkotó, lécdarab állt ki.
***
Beckett a repülőgépen idegesen dobolt a térdén.
- Asszonyom!
- Igen?! – nézett fel a légi kísérőre.
- Kérem, kapcsolja be az övét.
- Oh… Elnézést – és már nyúlt is a biztonsági övért, de ekkor megszólalt a mobilja.
- Beckett!
- Asszonyom?! – szólította meg ismét ugyanaz a hölgy.
- Espo tartsd – egy pillanatra eltartotta a fülétől a telefont – Bekapcsoltam az övem!
- A mobilt ki kellene kapcsolni – és közben a szemközti falra erősített táblára mutatott, amin egy mobiltelefont két óriási piros vonal keresztezett.
- Azonnal elteszem – de ahelyett, hogy letette volna, tovább telefonált – Mit tudtatok meg?
- Asszonyom, most!
Beckettnek kezdett elege lenni a túlbuzgó légi kisasszonyból. Nem szólt semmit, továbbra is arra figyelt, amit Esposito magyarázott, de közben egy hanyagmozdulattal félrerántotta a kabátját, mire kivillant a jelvénye.
- Csak folytassa – szabadkozott a nő, mire Beckett csak bólintott.
- Na igen, egyeseknek mindent szabad – hallotta a bal szomszédja felől a méltatlankodást, de nem foglalkozott vele – Ha jelvényed van, előjogaid is vannak…
Kate legszívesebben behúzott volna egyet a tagbaszakadt férfinak, de uralkodott magán. A következő információ pedig minden korábbi beszélgetést kiűzött a fejéből. „Alex Hayes, akiről Harris emberei kiderítették, hogy Castle apja, megölte Ana Ahti bátyját, aki bosszút esküdött. Kiderült, hogy Ana nem régen maga is Amerikában járt, és kutatott Alexis után…”
***
- El kell tűnnünk – próbálta elrángatni Alex az ablaktól Castle.
A férfi a zsigereiben érezte, hogy hamarosan társaságot kapnak, és most már nemcsak két fickó fog jönni. Nagy nehezen sikerült mozgásra ösztökélnie az írót, aki magába zuhanva követte őt.
Castle szinte holdkóros módjára követte az idősebb férfit, aki a szó szoros értelmében betaszigálta a kocsiba, majd a vezető üléshez rohant, maga is bepattant, és gázt adva, fékcsikorgás közepette hajtott el.
- Hová megyünk? – kérdezte Castle, de nem nézett a férfira.
Egyetlen pontra összpontosított. Most ez volt az egyetlen dolog, ami még egyben tudta tartani.
- Egy biztonságos helyre.
Castle nem kérdezett többet, ehelyett csak bámult magára.
***
- Alexis?! – szólította már meg többedjére Sara a magába roskadt lányt – Jól vagy? – óvatosan barátnője álla alá nyúlt, és megemelte a fejét – Jesszusom – szörnyedt el, amint meglátta Alexis kék-zöldre vert arcát – Mit tettek veled?
- Nem mindegy? Úgyis itt fogjuk végezni – már nem könnyezett. Úgy érezte magát, mint aki egy életre megtanulta a könnyek nem valók semmire.
- Ne mondd ezt!
- Mit akarsz, mit mondjak? – kelt ki magából a lány – Hogy majd jön a szőke herceg fehér lovon, és megment minket? Az csak mese, Sara! A valóságban ilyen nincsen.
- Apa ki fogja fizetni, bármennyit is kérnek…
- Amint megkapják a pénzt, mi értéktelenné válunk…
Alexis nem nézett fel, így nem láthatta, hogy mekkora kétségbeesésbe taszítja Sara-t. Bár ha látta volna, sem biztos, hogy másképp tesz. Egyszerűen ki kellett adnia magából, mindazt, ami belülről emésztette.
Sara felállt, és visszaült a sarokba. Alexis hallotta, hogy ismét halk sírásba kezd, és talán egy pillanatra megbánta korábbi kegyetlen szavait, de ez az érzés, azonnal el is tűnt, ahogy maga is belegondolt kilátástalan helyzetükbe…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése