Claws of Death: Előszó

2013. november vége 

Gyönyörű téli délután volt, és a nagy pelyhekben hulló hó olyan volt, mintha ezernyi apró angyaltoll hullana alá az égből. Máskor ilyen időben az emberek az ablakból figyelték, ahogy a hó lassan belepi a tájat, vagy maguk is a szabadban – egy pohár forralt borral a kezükben – élvezték az időjárásban oly hirtelen beállt változást. Most mégis mindenki szomorúan lehajtott fejjel követte a koporsót vivő négy embert. 
A csendet szinte tapintani lehetett. Mindenki gyászolta a fiatal rendőrt, aki életét adta azért, hogy megmentse a társa – aki egyben a barátja is volt – életét. Még mindig oly hihetetlennek tűnt ez az egész ügy. És az egészben az volt a legfurcsább, hogy senki nem tudta, hogy mi történt valójában a rajtaütésen. A rendőrkapitány hírzárlatot rendelt el, és talán most először fordult elő, hogy tényleg nem szivárgott ki a rendőrségről semmilyen információ. 
„Kitartás” – biztatta magát könnyes szemmel Castle, miközben az egyik kezével a koporsót szorongatta, a másik kezét pedig ökölbe szorította. Úgy érezte, ha bármelyiket is elengedi, összeomlik körülötte a világ. Jelen pillanatban ez volt az, ami még tartotta benne a lelket. Ez jelentette számára a biztos pontot. 
„Olyan fiatal volt még!” – hallotta valahonnan a tömegből, mire újabb könnyek gyűltek a szemébe – „Még az egész élet előtte állt”. Az író fájdalmát hirtelen harag váltotta fel. Nem azokra haragudott, akik ezt kimondták, hanem azért, mert mennyire igaz volt, amit mondtak. „Hisz olyan fiatal volt még” – gondolta megtörten – „Miért ennyire kegyetlen az élet?” – kérdezte már magától századszor, de mint addig egyszer sem, most sem kapott rá választ. 
Elérték a sírt, amit már jóval korábban kiástak. Erről árulkodott a sír mellé felhalmozott földkupacot belepő vastag hóréteg. Castle a koporsót – három társával – óvatosan ráhelyezte az előre kihelyezett két pallóra. Az író nem mozdult. Még mindig úgy érezte, ha elengedi a koporsót, akkor elveszti a lába alól a talajt. Hirtelen egy meleg kéz karolt belé. Felnézett. Alexis volt az. A lány felsegítette őt, majd a sírtól néhány méterrel arrébb kísérte. A férfi hálás volt a segítségért. Megpróbált egy mosollyal köszönetet mondani, de sehogy se sikerült az arcára erőltetni a mosolyt. Ehelyett csak megszorította a lány kezét, aki válaszképp hasonlóan tett. 
Castle a sírra emelte a tekintetét. „Szeretni fogja” – nézett végig az előtte magasodó terebélyes tölgyön. Ő maga választotta a helyet, tudván, hogy neki is tetszett volna. Nyelt egyet, és inkább elfordította a fejét. Körülnézett, és elcsodálkozott a sok ember láttán. Eddig még csak észre sem vette, hogy mennyien kísérték el őt az utolsó útjára. „Ezen nincs mit csodálkozni” – rázta meg a fejét – „Őt mindenki szerette”. 

- Tisztelt Hölgyeim és Uraim – hallotta valahonnan nagyon messziről Gates, ugyancsak remegő, hangját – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy én búcsúzhatok el elsőként… 

Castle már nem figyelt, egyszerűen nem akarta hallani, mert a szavak egyszerre voltak fájdalmasak, és émelyítően kijózanítóak. „Meghalt” – ismételte már meg vagy századszor ezt az egyetlen mondatot, de furcsa mód eddig nem érezte át, hogy mit is jelent ez a szó pontosan. Csak most, hogy hallgatta Gates beszédét, tudatosult benne, hogy innen nincs visszaút. Végérvényesen elvesztették őt. 

- Végre sínen volt az élete – lépett melléjük Martha. 

- Ne sírj, Nagyi – nyugtatta Alexis Martha-t, pedig ő maga is alig bírta visszanyelni könnyeit. 

- Végre újra szeretett… 

- Anya, kérlek! 

Castle magában azért fohászkodott, hogy legyen már végre vége. Egyszerűen csak el akart tűnni. Maga mögött akarta hagyni ezt az egészet, és a mindezzel járó fájdalmat… 

- Fegyvert tölts… – az író összerezzent. 

- Tűz – hangzott az újabb parancs, mire tíz fegyver egyszerre sült el. 

- Tölts… Tűz… 

Néhány méterrel arrébb Lanie hangosan felzokogott. Castle kibontakozott Alexis öleléséből és a nő mellé lépett, majd szorosan átölelte. 

- Tölts… 

Lanie mélyen Castle mellkasába fúrta az arcát, a férfi pedig még szorosabban zárta a karjaiba. 

- Tűz… 

Az író próbálta halkan nyugtatni a nőt, de nem járt sikerrel. A nő vállai egyre erősebben rázkódtak a zokogástól. Így a férfi inkább ütemesen simogatni kezdte a hátát, miközben az ő vállai is meg-megremegtek. 

- Asszonyom – lépett melléjük az egyik rendőrtiszt. 

Lanie kibontakozott Castle öleléséből, és könnyes szemmel nézett az előtte díszegyenruhában álló férfira, aki átnyújtotta neki az összehajtogatott nemzeti zászlót. Lanie Castle-re pillantott, aki csak bólintott. A nő végül remegő kézzel átvette a zászlót. Az egyenruhás férfi tisztelgett, majd ismét magára hagyta a párost. 

Lanie néhány másodpercig csak bámulta a távozó férfit, majd rápillantott a zászlóra.
- Meghalt… – zokogott fel újra, miközben ismét Castle mellkasába temette az arcát – Meghalt... – ismételgette magán kívül, és erőtlenül a földre rogyott…